Friedhof- próbafekvés

Szóval, csajok, az úgy kezdődött, hogy a temetőbe mentünk meglátogatni Omát, egy kedves salzburgerint, aki úgy fogadott bennünket, mintha a gyermekei lennénk. Olyan szeretettel, hogy meglepett bennünket. Pedig, auslanderek vagyunk. S le se tagadhatjuk, komolyan. Persze, idomulunk és beilleszkedünk. Szeretünk itt. Itt akarunk élni, mert otthon nem lehet. Én már újabb 50 évemet, a család meg még 100 évet nem áldoz a magyar politikai zsírréteg szándékos és előre elrendezett kizsákmányolására, kifosztására. Így döntöttünk és jó nekünk. Sosem gondoltam volna, hogy 55 évesen kezdek új életet, bebizonyítva keményen, hogy mennyire jó vagyok. Úgy, hogy egy szót sem beszéltem németül. De itt vagyunk, szeretünk itt, majdnem Szeged, csak hegyek vannak a folyó mellet.
Vissza a Friedhofhoz. Kimentünk Omához. Mert szerettük. Csak sajnos, neki is csak olyan lehúzós egyszem rokona van, aki még értesíteni sem ért rá bennünket, hogy mikor lesz a temetés.  El se tudta képzelni, hogy van, aki érdek nélkül szereti. Jó, rossz emberek mindenütt vannak. Ez is csak egy lelketlen dög. Nem tudtunk elbúcsúzni tőle. Így aztán az első közös szabadnapunkon terveztük és ez most jött el. Sokat nevettünk, ahogy vele is.:)
Nem szerette a karácsonyt, ezt már nem tudjuk meg miért. Meg a papokat. Mint a papa. Így aztán egyedileg búcsúztunk tőle és megállapítottuk, hogy tavasszal megcsináljuk a sírt olyanra, amilyet szeretett volna.
A próbafekvés, meg tudjátok csak vicc. Mindenki elképedt, hogy mit csinálok a szentreggel a temetőben, Salzburgban. Kihez megyek, és innen jön a próbafekvés. Persze, mindig hülyülök. Az ember legyen pozitív. Mindig. Immer.