2018. július 11., szerda

Bécsi portyázás követséggel s anélkül, kizárólag esőben

Laza kellemes kirándulásnak indult a legjobb kirándulóidővel, tudjátok, felhős 20 C, enyhe légmozgással. Ügyintézős napom volt a követségen. Már az is elképesztő volt, hogy mennyire 'természetes', hogy lefagyott a rendszer. Nem ismert föl az adataim alapján, tudniillik az összes magyar igazolványom, számom (szig, adószám, tajszám, lakcímkártya) alapján. Az ügyintéző úr, aki nagyon kedves volt, mondta, hogy nem adja föl ezek alapján a rendszer a személyi azonosítószámomat, mert csak az alapján tud ügyintézni. Mondtam nem gond, egyrészt bemondom én, másrészt a lakcímkártya hátulján rajta van a hülyébbek kedvéért. Bepötyögte és heuréka a rendszer beazonosított. Örülünk, Vincent? Szerintem igen. Mindig elcsodálkozom, hogy magasan képzett ügyintézőkön kifog a gondolkodás hiánya. Én is beadtam ide még magyarországi magyarként a jelentkezésemet, de nem vettek föl, hiszen rendszeresen posztolok orbánellenes cikkeket és like-olok. Akkor csak nevettem ezen, de most már látom, ez itt véresen komoly. Viszont annyit is ér. Mindenesetre a dolgom elvégeztem, az ügy elindult és beazonosításra kerültem. Nem kell még egyszer visszamennem. Mondjuk Salzburgból kicsit nehézkes minden nap menni. A lényeg, hogy elindult. Mire végeztem, megérkezett a legkisebb királylánykám, hogy végre együtt töltsünk egy kis időt.
Nem mondtam még, milyen jó helyen van a konzulátus, a Múzeumnegyed szélén, elég jó közlekedési csomópontban, kertek ölelésében. Először is beültünk egy frencie helyre, nagyon tradicionális, viszont igen felejthető Esterházy tortát adtak, szerencsére a strudel rendben volt. A kávé so-so. Én Mozart kávét kértem, a drágám csak feketén pici tejjel. Mindegy haláldrága volt, de ünnepeltünk. :) Felkerekedtünk és várost néztünk. Elmentünk a Hofburgig, akkor csapott le ránk a zuhé,  nem gyengén. Pillanatok alatt özönvízszerű eső és dörgés, villámlás lett a záporból. Hideg nagy cseppek és hűvös szél kerekedtek. Behúzódtunk az árkád alá elég sokan. Mindenféle náció volt. Fél óra kellett, hogy csendesedjen és elinduljunk. Végül esernyőt is kellett venni a BIPA-ban. Sétálgattunk és bámulásztunk a zöldben. Kertekkel övezve álltak a gyönyörű tiszta (sic!) épületek, egyből a csudaPest jutott eszünkbe. Mitől ilyen tiszták itt ugyanazok a mészkövek? Na meg ragyognak a réz és aranydíszek és még ott vannak? Érthetetlen. De gyönyörű. Becsöppentünk egy filmfesztbe és egy gasztronómiai fesztiválba a Burg előtt. Gyönyörű zöld minden és persze, mint Salzburgban minden építés alatt áll. A Volksgardenben a rózsákat táblácskákkal látták el, az egyiken azt volt, Mami nevess, puszi! Így aztán a felszólításnak megfelelően tettem.  Sétáltunk mindenfelé, bóklásztunk az esőben és kávéztunk is  Melittám kedvenc helyén. Megcsodáltuk a Muzeumnegyedet és a belvárost. Tényleg élhető.
(Csak zárójelben írom, hogy a konzulátusi ügyintézéskor mondta  másik magyar lány, hogy nagyon rosszul esett neki a Lázár-videó, mert ő ott lakik és nagyon örülne, ha Pest ilyen lenne, és legec ×zte, azt mondta, már csak ezért sem megy haza, otthon nem változik semmi, tisztára visszajöttek az ötvenes évek, előbb-utóbb az első éjszaka joga is)

Szóval, csodás napot töltöttünk együtt a legkisebb királylánykámmal, sétáltunk, beszélgettünk, jól megölelgettük egymást és nagyon jól éreztük magunkat. Dacára az esőnek, bár jelzem szépítő eső volt, nálunk úgy hívják frühlregen, kifejezetten szép a bőrnek.   














                             

2018. július 7., szombat

Szakítószilárdság- outsiderként, hasznos és hosszú életet kívánva!

Az ember lánya mindig örül, amikor a másik felét megtalálja, mind a fiúk közt, mind a lányok közt. Egyszerűen jó érzés. s ez még nem minden. Valahogy mindig ugyanott folytatjuk, biztos ismeritek ezt az érzést. A folytonosság érzését, ez már maga az élet. Nagyon nagy szerencsém van, hogy sikerült már többször megtapasztalnom ezeket az érzéseket. Nagy adomány ez az élettől. Pedig azt hittem, már túl vagyok azon a koron, hogy új barátokat szerezzek. Ráadásul az ausztriai életemben irtózatos pofonokat kaptam az álbarátaimtól. De megedzettek, így köszönöm nektek! Ez kellett nekem. :)

Egy biztos, outsiderként, espatként, ki hogyan nevezi, kivándoroltként nagyon is megbecsülöm az igazi barátaimat és amennyi időt tudok, annyit töltök velük. Sajnos, nem eleget és nem elég rendszeresen. De ezen már túl vagyok, a minőségi időt preferálom. :)

Az már biztos, hogy ők segítenek a nehéz életszakaszokon, osztoznak örömeimben, vagy csak egyszerűen együtt csinálunk valami egyszerű dolgot a mindennapokban, melyek előbbre siklottak újabban ünnepnapokká. Mindegy, hol vagyunk, az együtt töltött idő a miénk. Mindegy, hogy csak egy hosszú telefonbeszélgetés, vagy egy videócset, egy email, egy valódi kávézás, egy séta mind-mind szervesen beágyazódik az outsider életembe. Köszönöm nektek, drága barátaim:), imádlak benneteket!



























2018. július 5., csütörtök

Otthoni ízek, normák, szerelmek

Kovi ubi, rétesek, hazai ízek, csirke, ahogy az Ötödik elemben van:) Az ember már csak ilyen. Megvolt a költözés 2.0 csak a kocsit nem tudtam eladni. Mindig elfelejtem, hogy dakotával nem lehet üzletelni, nem ismerik az órát, az etikettet na meg át akarnak verni. Mindig! Immer! Na de sebaj, majd.
A lényeg: fű sehol. Ez is gáz. Az emberek. Ez is gáz. Egyre rosszabb a minőség. Kopnak a barátok. Megy az önáltatás, önigazolás, önsajnálat. Tök gáz. Mindig a drága Édesapcikám jut eszembe. Kirakták a pártból, mert nem fogott fegyvert 56-ban, aztán az egyetemről is. Még vegyésztechnikusként sem alkalmazták sehol, csak segédmunkásként. Sosem láttam rajta ezt.  Pedig onnantól kezdve, majdnem haláláig közel 50 évig dolgozott, mint sm. Sosem panaszkodott. Mindig mosolygott, ha velünk volt. Mindig jókedvű volt. A tudását mindig át tudta adni, a tanulást forszírozta, hogy meglegyen a családban az első, majd a további diplomás is.

 Most biztosan boldogan lóbálja a lábát, látván, hogy mind diplomások lettünk, az egész fészekalja. Ez volt minden vágya. Apci sohasem volt megalkuvó, nem fért bele az értékrendszerébe. Az egyenes gerincbe.


Nincs olyan, hogy csak egy kicsit vagyok csak seggnyaló, vagy szemét, ez nem volt pálya sosem.

De most itthon, tisztelet a kivételnek, ez megy. Meg a mások hibáztatása, főleg a kivándorolt egymillió emberé.

Azért leszögeznék egyet. A kivándorolt emberek nem terhelik itt a rendszert. Ez is pozitívum. Ha már Konrád Adenauer.

+ A kivándorolt egymillió ember nem terheli a nem létező szociális rendszert.
+ Legalább a 60%-a rendszeresen utal haza pénzt, hogy tudják fizetni a mindennapjaikat.
+ Támogatják a szüleiket, hogy a minimálbérből, nyugdíjféleségből ne nyomorogjanak.
+ Segítenek megóvni az ingatlanok, lakások állagát, hogy az itthonmaradottak tudjanak benne élni.
+ Fizetik helyettük a devizahitel elviselhetetlen terheit.
+ Elviszik nyaralni a szülőket, testvéreket.
+ Felöltöztetik a szülőket, testvéreket.
+ Felszerelik az otthonokat wifivel, laptoppal, okostelefonnal, hogy videocseten tartani tudják a kapcsolatot. Sokszor több ezer km távolságról. Unokák és nagyszülők, gyerekek és anyák apák között.
+ Sosem jönnek üres kézzel.
+ Gyakorlatilag eltartják a fél országot.

 A munkaképes korúak hárommillióan vannak. A kivándoroltak egymillióan. Minden családból legalább egy családtag. Van, ahol a komplett család kint van.  A hab a tortán az, hogy mint például mi, egy néhol 400 km, néhol 17.000 km sugarú ötszög csúcsaiban csücsülve élünk a világ távoli csücskeiben.

S elmondanám, hogy nem a kalandvágy hajtott ki bennünket, szerettünk itthon élni, szerettünk itthon lakni a csodálatos nyelvünkön beszélni és dolgozni, bármikor megölelni egymást és a barátainkat. Két év távlatából el tudom mondani, hogy outsider lettem, itthon már nem, kint még nem ágyazódtunk be. Lazulnak a kötések, kint pedig nem annyira befogadóak.

Csodálatos helyen élek, lakom és egyet nagyon megtanultam odakint: alkalmazkodni, tolerálni, beilleszkedni. Talán sohasem lettem volna ennyire toleráns.

 Végül is egy az állandó az életben: a változás.