2015. június 26., péntek

Menni vagy maradni

Persze megszívtuk, mi negyvenesek, ötvenesek, jócskán. Hisz mi vagyunk az adófizetők, akik pénzéből épül a gigalomán futtbalstadionok sokasága és az összes parlamenti hangember gigamarhasága. Hisz mi vagyunk, akik még segítünk a gyerekeinknek és már karunkba öleljük szüleinket is. A tisztes középgeneráció, akin az újabb és újabb terhek szorítanak, immár nem tudom még hova. Hisz mi vagyunk, akik 89-ben a vállalkozást választottunk és nem haltunk éhen, házat építettünk, gyereket neveltünk, szüleinket segítettük és ezért nagy árat fizettünk. Mi vagyunk, akik még várjuk a jobb időket, mert nekünk nem jutott ilyen. Amúgy meg nem vagyunk az a 'sült galamb generáció': mi mindenért megdolgoztunk, sokszor duplán. Az adózott jövedelmünkből sarcoltak meg újra és újra. És mi vagyunk, akik, ha felpakolnak mindent, soha nem jövünk vissza. Én még emlékszem, amikor apukám azt mondta, hogy még egy kis idő, még egy kicsit beljebb kell húzni a nadrágszíjat, de aztán eljön a kánaán. Ennek is már negyven éve. Már apu is fentről pislog a sok érthetetlen dologra, csak egyet lát biztosan, hogy igen hasonlatos minden az átkos 50-60-as évekhez. Nem előre megyünk, hanem hátra. Nagyon jól körvonalazódik a diktatúra, a besúgás, a Cenzné meg az ura, és mindaz, ami még evvel jár. Csak szólni akarok, hogy én nem akarok még egyszer olyan hazában élni, ahol az apukám miatt nem vesznek fel az egyetemre, és nem akarok olyan hazában élni, ahol azt méricskélik, ki magyarabb a másiknál. Meg nem is akarok olyan hazában élni, ahol a "nagy magyarok" kisemmizik az anyjukat, verik a feleségüket, gyermekeket erőszakolnak meg és ezért semmilyen következmény, felelősség nem terheli őket, hanem még piedesztálra is emelik. Szóval itthon most nem jó. És nem azért, mert nehéz az élethelyzet, hanem azért mert az erkölcsöt rombolta szét ez a politikai csürhe. Azt az erkölcsöt, ami még a szerencsétlen 50- es, 60-as, 70-es, 80-as években is a tartást adta a családoknak. Ami miatt tűrtünk, ami miatt tiltakoztunk, ami miatt úgy éltünk, hogy ne kelljen szégyenkeznünk. Tartás, ami elmúlt. Tartás, ami a gerincünket egyenesítette. Tartást, ami újra és újra leromboltak bennünk, de mi dacosan visszaépítettük. Legalábbis a családban. Ott, ahova nem ért el a nagyvezír karja. Sohasem. Az összetartás végett. Na ezt a családi köteléket rombolta szét a fityesz, szinte mindenhol. Családok, akik erősek voltak és nem politizáltak, azok képesek voltak a fityesz miatt ölre menni és nem beszélni többet. A nagy egység, ami szétbomlasztott. Mondhatjuk, hogy az erkölcsi fertő a fityesz érdeme. Láthatjuk, hogy módszeresen rombolnak mindent szét. Na ezért akarok elmenni. Bár sokáig azt a nézetet vallottam, hogy ez az én országom, menjen el a sok politikusgenszter és a talpnyalói. De be kell látnom, ezek itt úgy berendezkedtek, ha csak vér nem folyik, itt nem lesz változás. Úgy hogy egy ideje nézelődöm, keresgélek, hogy hova legyen a menés. A gyermekeim már elmentek, azt mondták nincs mire várni, de én kitartottam, hogy az én országom, nehogy már én menjek el. Azóta a sarjaim nyugodtak, élvezik az élet örömeit, boldogan terveznek és jutnak előre. Az utolsó lökést az unokatestvérem adta, amikor negyvenévesen, három gyermekkel összepakolta a családot és egy határral odébb ment. Megnézték, hova járjon iskolába a legkisebb és oda költöztek, amit azóta sem bántak meg. Azt mondta az unokaöcsém, még most érez magában annyi erőt, hogy újrakezdje, akárhol. Most ő is nyugodtan él, kifizetik a munkáját (sic! nem úgy, mint itthon), dolgoznak és élnek, terveznek és megvalósítanak, élvezik az élet apró örömeit, amelyek itthon elfelejtődtek. Persze nem azt mondom, hogy itthon minden sz*r, csak épp élni felejtünk el. Dacosan és fogszorítva kitartunk, mint régen, amikor tudtuk, hogy lesz jobb. És nem a nyelvismeret hiánya a legnagyobb gond. Hanem épp a haza, ami miatt nem megyünk. Mert imádjuk. Mert szeretünk itt élni. Mert itt van minden barátunk, szerettünk. Mondjuk, nekem már nem. A gyermekeim után én is elmegyek, csak már nem ugrom fejest az ismeretlenbe. Megtervezem, hova és minek. Kaptam én is ajánlatot, Ukrajnába egy pár éve (na mire jó az orosz?), de épp az ukrán barátnőm beszélt le, óvott engem. Pedig nagyon bennem volt a mehetnék, akárhova. Most kicsit lenyugodtam. Németül tanulok. Mindenképp hasznosítani akarom a diplomám. Lehetőség bőven van. Nyilván nem szeretnék a gyermekeim terhére lenni, de biztos segíteni fognak. De egy a biztos: muszáj menni. És ez most komoly. Amikor ellopták a magánnyugdíjpénztári számlám, akkor döntöttem. Nem akarok csirkefarhátat is néha evő kisnyugdíjas lenni, és nem szeretnék kopott és nehéz öreg éveket. Ennyi.