Azért az idei év kissé más, az elvakult, őrjöngő agymosás elszabadult és túllőtt a célon. Petőfi versének utolsó versszakát nem lehet elmondani a Nemzeti (ez milyen már?!) Közszolgálati Egyetemen...
A közszolgáknak elvették egyheti szabadságát, meghosszabbították a napi munkaidejét és elrendelték a kötelező túlóráját (természetesen fizetés nélkül), ami 9-10 órás munkanapokat jelent innentől. A túlóratörvény hatásai...
Már nem tüntetnek, hirtelen visszafogottabbá vált O1G, de a Néppárt csak nem löki ki: ez a politika
S csak azért is legyen vers, végig, egészen!
Petri György például...
Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből
Kifakul,
mint a két zászló, melyet,
évre év, a kapu fölé gipszelt
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor,
fakul, veszti színét a világ.
Hol vannak az ünnepek?
Vastag por alatt,
a meleg
padlástérben hallgat
egy szétszerelt világ.
Eltűnt a menet.
Átváltozott ordítássá
és elszéledt a széllel.
Ünnepi költők helyett
most majd a szél mond verseket,
kerge port mond és vibráló hőt
a betontér felett.
Áttüzesedett
kohók, megfeszült kötelek
kora felett
tétova jelen
– alásüllyedő por – lebeg.
Félbemaradt épületek:
birodalmi szédelgések felett.
Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.
És nem bocsájtok meg senkinek.
Pattogzik
szörnyű magányunk,
mint a napon a rozsdás sinek.
forrás: https://reader.dia.hu/document/Petri_Gyorgy-Osszegyujtott_versek-782
S természetesen az elmondhatatlan Petőfi vers álljon itt mementóként.
MAGYAR VAGYOK
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
(Pest, 1847. február.)
forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/magyar.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése